Dudaszó. Minden reggel ugyanabban az időpontban. Fél nyolc van, Papi megjött értem. Vidáman szaladok le, nyílik az ajtó, kissé meghajolt nagypapám enyhén görbe ujjaival integet és sugárzó mosollyal köszönt.

– Jó reggelt Rebekám! Mehetünk?

– Szia Papi. Igeeeen.

Nagycsoportos vagyok, Papinak pedig mindig másik autója van.

Ez most épp egy kis piros pözsó. Suhanunk az oviba, Papi segít kinyitni a hatalmas barna fakaput, aztán már huppan is vissza a kocsiba és rohan a rendelőbe. Az én papám ugyanis pszichiáter. Vele szokták riogatni a gyerekeket: Ha rossz leszel, elviszlek a Bajnokhoz! Pedig Papi nem is félelmetes, szívesen mennék hozzá a többi gyerek helyében. Ma viszont más dolgom van.

Göndör fürtjeimet lobogtatva lélekszakadva rohanok befelé a kedvenc ovimba. A szemüvegem majd leesik az orromról.

– Tomiiiii, itt vagy? Sziaaaa!

Hónom alá kapom egy fejjel alacsonyabb szerelmemet és csókot nyomok a homlokára. 

Cseresznye jelű szekrényemből előkerül a váltócipő, ruhát viszont felesleges cserélnem. Úgyis rögtön megkeresem a fekete piros pörgősszoknyát és abban fogok járni kelni, mint egy hercegnő. Meg is van, juhé! Forgok mint egy szélvész.

Szélike királykisasszony vagyok.

Hamar el is szédülök, úgyhogy inkább leülök. Mire feleszmélek, már körülöttem ülnek “alattvalóim”, Ági és Virág, a legjobb barátnőim. Na meg persze Tomi, hűséges szerelmem a kockás ingjében és barna bársonynadrágjában.

– Képzeljétek, tegnap láttam a Vészhelyzetet. Nagyon szomorú volt, egy kisbabát operáltak. Túlélte, de akkor is. Csövek lógtak ki belőle mindenfele. Aztán már mentem aludni, de még pont hallottam az X-akták zenéjét is. Jaj, rosszakat is álmodtam tőle.

– Gyerekek, reggeli! – Márti néni próbál túlkiabálni. Hangfrekvenciám ugyanis olyan szintet üt meg, ami miatt – mint évekkel később kiderült – volt, aki azt hitte, folyton pörölök. Anyukám nyugtatta a gyerekeket:

A Kincső nem mérges,

a Kincső így beszél…

Megindulunk az ebédlő felé. Dávid, a legrosszabb gyerek mindenkit ellökve fut előre. Akkorát fog esni egyszer.

Fuj, megint gyerekkávé van. És halas kenő.

Bár azt legalább szeretem. Mindenki utálja, de nekem ízlik. Dupláznék is, de mégsem mondhatom meg, hogy szerintem ez finom. Az olyan fura lenne.

Egyszer csak hatalmas csattanás, oldalra kapom a fejem. Dávid épp tápászkodik fel a szilánkokra tört vitrinszekrény elől. 

Olyan mintha egy lekváros kenyér tapadt volna a homlokára. Úristen, de az nem eperlekvár, hanem vér.

Sikítás, ordítás, majd Dávidot elviszi a mentő. Betört a feje. Tiszta vészhelyzet.

Mit mondtam? Rossz vége lesz. Ez a fiú mindig rosszalkodik. Én legalább csak hangos vagyok.

– Gyertek gyerekek, alvás! – milyen gyorsan elment a délelőtt. Máris itt az ideje a délutáni alvásnak?

– Márti néni, aludhatok Tomi mellett?

– Persze Kincsem. De semmi sustorgás. Ne zavarjátok a többieket!

Már húzom is magamra a paplant, fogom Tomi kezét. Mindig így alszunk.

És bizony csak azért is suttogok neki, de ő csukott szemmel fekszik. Ő jó gyerek, szót fogad, csak én nem bírok viselkedni. 

– Jól van Tomi, majd ha felkeltél mesélek tovább! Aludjunk!

Síri csend marad körülöttem.

Tiszta kínszenvedés, ha nem beszélhetek. Legnagyobb büntetés. Jobb lesz akkor, ha én is alszom. Vagy legalábbis úgy teszek.

De mi lehet a Dáviddal? Szegény, sajnálom azért őt. Remélem, mire felkelek, itt lesz. Furcsa, hogy ilyen nyugalom van. Na, tényleg alszom, úgy hamarabb eltelik az idő és felkelhetek. És pöröghetek tovább, miközben be nem áll a szám. És nézhetem Tomi szép kék szemét. Olyan pici fiú, de nem zavar. Szeretem. Alig várom, hogy újra ébren legyen.