A karácsony számomra a krumpligombócos savanyú káposztaleves ünnepe. Szülinapomra is ezt szoktam kérni. Se hús benne, fűszer is alig, mégis a kedvenc étkem – és még a keresztény böjtölős szokásokhoz is hűek maradunk általa. E nyálcsorgató hangulatban ébredek, és indulok neki a családi szentestének minden egyes évben. Idén is számolom majd, hány gombócot sikerül becsókolnom.

A délelőtti órákban édesanyámékkal együtt szoktunk díszíteni. A Milány-Bajnok családban szigorúan aznap állítjuk a fát, ez a 24-i rituáléhoz tartozik. A popcorn-füzér és a mézeskalácsok ugyan már hiányoznak, a szaloncukor-kötözés centrifugális és/vagy centripetális erővel kiegészülve viszont sosem. (Jómagam az utóbbi években néhány ággal, egy kis fagyönggyel és az évek alatt felhalmozott díszekkel oldom meg a karácsonyi dekort. Mondottam volt, hogy idén se lesz fám… Aztán valahogy négy is besikerült – megint. Kis mini mind, de azok teljes pompában).

A déli harangszóra már asztalon a spenót, vagy az egyéb húsmentes étel. Ebéd után a család egyik fele bőszen szeleteli az enyhén megszikkadt kiflit a gubához, locsolja a cukros tejet, szórja a mákot és a diót. A csücsköket eltesszük nehezebb időkre – kaját nem dobunk ki alapon. A tétlenül maradt felek összeállítják a krumplisalátát. Ezt is csak olyan pofonegyszerűen – krumpli, hagyma, ecetes-sós-cukros víz. Íme, az ételek, melyeket egyikünk sem tud elrontani (kivéve, amikor spórolósra sikeredik a gubán a tejes feltét). Ezeket az egyre sötétedő délután folyamán felpakoljuk, és átvisszük a szomszédba a nagymamámhoz. 

Évek óta mi megyünk hozzá, Mami szereti, ha nála gyűlik össze a vendégsereg.

Korábban azért, mert Papi már nem bírt felmászni a harmadikra hozzánk. S azért maradt ugyanitt a találkapont mai napig, hogy Mami ne legyen egyedül szenteste.

Megérkezésünkkel egyidejűleg természetesen éppen időben tesszük fel a kérdést, hogy mit segíthetünk… Amikor már csak a terítés marad hátra. Pontban ötkor elmondjuk az asztali áldást, rápergetjük a mézet az ostyára, elmajszoljuk a felcikkezett almát a családi egységért, a fokhagymát a jó egészségért, a diót az eszünk karbantartásáért. Még trikolor szalaggal díszített gyertyát is gyújtunk asztaldíszként, pedig az utóbbi időben volt, amikor nem csak a gyertya égett…

De hiába, a felvidéki magyarságnál a szokás az szokás.

Alig várom, hogy gőzölögve asztalra kerüljön az est sztárvendége, a híres narancssárga, ipoly-menti hagyomány mentén elkészülő káposztaleves.

Aminél jobban már csak a gombócok érdekelnek. Sőt, igazából a gombócot eszem a levessel, nem fordítva. Papi minden karácsonykor megszámolta, hány darabot gyúrtak össze összesen Mamival. 100 feletti a szám, minden évben.

Ma is számoljuk, csak Papi nélkül. És újabban versenyzünk Levi öcsémmel, ki tud belőle többet megenni. Ő nyer, mindig.

Ezután jönnek a halrudacskák. Mami gyerekkori rossz emlék miatt nem bírja a halat,
sem fogyasztani, sem elkészíteni. Így a fagyasztott megoldás nyerte meg e nemes
feladatot, hogy a szeretet ünnepén a célt az ünnepi tányéron tökéletesen teljesítse – a
szegényes krumplisalátával körbeölelve. Persze a gubának és bejglinek is kell ám
helyet hagyni – utóbbi már gesztenyés kivitelben is készül – na meg a tucatnyi száraz sütinek, ami hetek alatt apránként készül el és raktározódik. Az ünnepi időszak végéig pedig csodával határos módon minden látogatás alkalmával újabb és újabb adag kerül elő rejtekhelyéről. Kifogyhatatlannak tűnik Mami készlete.

A vacsora végeztével átvonulunk a nappaliba. Édesanyám párja, Norbi, gitáron kíséri a családi kórust.

A kórust, melyben öcséim csak tátognak, és a teli szájjal való dúdolást is tökélyre fejlesztették már. De a női részleg helyettük is bőszen zengi a Mennyből az angyalt. Mindig túl magasan kezdjük, és nevetésbe fullad a fülsiketítő rész. A magas C-t csak édesanyám bírja kivágni. Ellensúlyozásnak hiányzik Papi búgó bariton hangja, az hozná meg igazán a karácsonyi hangulatot. Mára marad a csillagszórók sercegése és pár perc néma csend – már 11 éve.

Na meg a fa alatt rejtőző néhány ajándék. Volt, amikor “angyalkáztunk” és húztunk, ki
kinek vesz ajándékot. Idén viszont már másodszorra beszéltük meg, hogy senki nem
vesz semmit – csak szeretjük egymást, és együtt leszünk, ez a legfontosabb! De a kuponok és apróságok osztogatását azért egyik évben sem hagyjuk ki.

Csak a kajakóma marad, mire hazaballag a családi konvoly.

Lehet idén az éjféli miséig sem alszunk el? Kivételesen esetleg sétálunk majd egyet közösen a fényárban úszó, téli éjszakán?

Vajon hány olyan család van, aki karácsony első ünnepén maradékokat eszik? És hány, akinél az István-nap üt nagyobbat, a kacsa aznapra sül ki? Máshol is divat még a műsorújságban a megnézendő filmeket karikázni? Vagy egy ország-városozást nosztalgikus erővel játszani? Esetleg egyéb társasjátékozás, jenga, vagy kártyaparti egy kis koccintással még belefér a családtagok bázisán felváltva? Erre mind még idén is jut energiánk?

A mi karácsonyunk idén is egyszerűnek ígérkezik – de annál nagyszerűbb, mindig, érzem!