És Te hány napra mész a Soundra? Végig? Nem vagy még öreg hozzá? – könyökömön jön ki a kérdés, s ha végignézek a tömegen természetesen érzem olykor, hogy jogos a felvetés. Inkább átlagéletkor-javítónak vagyok ilyentájt a Balaton déli partján a harminc pluszos fejemmel. Aztán viszont körbevesz a társaságom, és érzem, vitathatatlanul nagyon is odavaló vagyok. Mértékkel, még ha nem is vagyunk már mai csirkék. De hiába, egy fesztivál sosem korfüggő. Sem tavaly, sem idén!

2022. június 29-e van. 35 fok, zsúfolt peron, túlfűtött hangulat. Izgatottan állunk Karina barátnőmmel a kelenföldi vasútállomáson. Ezrek utaznak le már első nap a Balaton Sound hívó szavára. Látszólag híre hamva sincs gazdasági válságnak vagy járványnak. Idén sem hiszem, hogy ez másként lenne majd.

Erre vártunk nagyon rég

Fülledt a vonat, épphogy jut nekünk helyjegy. Karinával a fesztiválra igyekvők zajában kitárgyaljuk az elmúlt hónapokat. Közben egyesek az anyagi tartozásaikról fecsegnek, rejtélyes módon mégis belefér egy Sound-bérlet. Mondjuk bárkinek a kasszájára fájdalmas csapást mér a 4-napos őrület. Kitörő örömmel fogadom hát, amikor – bár a 0. napon, de jön az e-mail, hogy sajtósként elfogadták a kérelmemet. Szinte minden évben nagy szerencsével kapom meg a bizalmat és az ingyen-bérletet.

Egy szempillantás múlva már húzzuk is a bőröndünket a forró betonon. Egy egyberuhás-neccharisnyás lány suhan el mellettünk. Ha lenne szabad kezem, már el is készülne az első hangulatfotó. Sebaj, lesz még itt a szemnek furcsaság akármennyi.

A szállásra pikk-pakk megérkezünk. 13. éve a társaságunk veszi birtokba a helyet az ominózus hétvégére. Lassan a fele pályafutásnak már én is oszlopos tagja lehetek, a kanyarban a 6. köröm. 10 percre a bejárattól keresve sem találnánk jobbat. Ráadásul valahogy az infláció sem hatott még eddig Zamárdi ezen leheletnyi fertályára. Ugyanazt a baráti árat kapjuk mint régen.

Mi sem mutatja jobban a házigazdával ápolt szoros viszonyt, minthogy babgulyással és medencével készült nekünk idén. 

Bolond egy társaság a miénk…

…ahol kő kövön – vagy épp józan ész – nem marad. Megy a szivatás éjjel-nappal esőben-napsütésben oda-vissza.

Ebben a pár napban senki nem ügyvéd, vagy tanár. Senkinek nincs cége, az pedig pláne nem számít, kit honnan fújt a szél ide. Mindenki otthon hagyja a komoly énjét, és kiengedi a fáradt gőz mérgező füstjét.

Amint összegyűlik mindenki – köztük kedvenc fesztiválozóm, az egyéves Linett, akinek anyukája öregmotorosa a társaságnak – megcélozzuk a partot.

Ahogy a tűző nap fényében Linike is rázza pelusos fenekét, minden gondom elfeledem. Megmártózunk a 30 fokos tó vizében és elkészül az első fotó is BS felirattal a háttérben.

Lassan aztán visszaszivárgunk a szállásra, este ugyanis Martin Garrix lép a porondra. Irány az első sor, nincs apelláta. Karinának patakokban folyik a könnye, hiszen imádottja a lemezlovas. Rendszeresen felcsapnak a lángok, dörög a tűzijáték. Nem csoda, hogy van, aki videóhívás keretén belül kapcsolódik be a tomboló tömegbe. Nem maradhat ki senki sem, akinek a Sound számít. Nációtól, kortól, nemtől – és az elmúlt három évtől – függetlenül mindenki igényelte már a gondtalan kikapcsolódást.

Lehetetlenek márpedig nincsenek

Hamar eljön az éjfél, el is elindulunk a szállásra. A legnagyobb megmérettetés ugyanis engem ér utol. Másnap oktatásra kell mennem. Persze ez kollektív kétkedést von maga után: “Tudod Kincső hova mész te holnap…” Hát bizony, a hetes vonatra. És csak azért is a várakozásokat felülmúlva felülök a kora reggeli zsúfolt járatra. Mások egyenesen a buliból várják az IC-t. Bezzeg jómagam fitten és üdén, fülemben a dübörgő zenével. Nehogy már kiessek a ritmusból, míg megjárom a sulit a fővárosban.

S bizony pikk-pakk el is megy a nap, este pedig már Dimitri Vegas és Like Mike vár minket. Nyoma sincs háborúnak, csak az önfeledt tombolásnak. A tömeg egy ritmusra mozog. “Jump to the left-left-left-left, and then to the right-right-right-right.” És ekkor még az is ugrálni kezd, aki egyébként nem az a ficánkolós fajta és nyugodt lötyörészéssel abszolválja a koncerteket. Mikor már folyik rólunk a víz, leülünk a fűbe. Bevárva a többieket pótoljuk a leadott kalóriamennyiséget. A világ összes pénzét kifizetné – és ki is fizeti az ember egy bizonyos szinten. Lehet darabja 5000 forint, van az a pont, amikor a racionális döntéseket nem sikerül meghozni. Ismerős, ugye?

Majszolás közben egy dobos zenekar ütemes dallamait hallom egyre hangosabban. Ó, ez nem csak a fejemben szól a korábbi dobhártyaszaggató órák visszhangjaként? Gyerünk akkor felállni, riszálni! Követjük is őket egy darabig, míg el nem veszünk. Újra. Nézzük csak meg a következő sátrat – vagyis inkább hármat, ami között cikázunk az est hátralevő részében. Állandó sláger, amit kántálunk egymás kergetése közben: “Én a nagyszínpad előtt, te merre?” Végül úgy döntünk, aznapra bevégeztetett. Hátra arc, a szállás medencéjéből elcsípni a napfelkeltét úgyis a legemlékezetesebb.

A péntek délelőtt csendesen telik.

Öreg csontjaink érzik, hogy már nem a huszas éveiket döngetik. De nincs megállás, megtoljuk ezt a 4 napot, bírjuk még!

És mert végtére is lelkileg igenis feltölt, még ha közben fizikailag le is merít.

Egyébként a parton ilyenkor a legjobb aludni egy jót az árnyékban. A feeling tökéletes, s bár a chill zenére nem állnak meg a lábak, ennél pihenhetőbbet elképzelni sem lehet egy fesztivál alatt!

Kattogás és szélvihar

Gyors készülődés és utántöltés után már kezdődhet is a 3. éjszaka. Marshmello és az arcon pörgés. Bár túlontúl veretős ez sokak ingerenciájának, mégis bebizonyosodik, erre is bárki el tudja magát engedni. Egyszer csak elveszik minden kontroll és kiderül, a dub step stílus sem egy ördögtől való távoli dolog. Elvisz a látvány, a hangulat, a hangzavar, a sokaság. Látva az arcokat, hiányzott már egyemberként élvezni a naplementét, a fényshow-t és a zenei élményt.

Ekkor nem várt csavarként érezzük, ahogy felerősödik a szél, a főkoncert is fél órával korábban véget ér. Mindenkit hazaküldenek… A fesztiválozók nagy része mégis úgy ítéli meg, a sátor alatt biztonságban lehetnek. A bevállalós mohikánok – ami a nagyobbik szeletét teszi ki a fesztivál-közösségnek – minden óva intés ellenére kitartanak.

Mi öregek vagyunk már a mindenáron, mindenekfelett meneteléshez. Hallgatunk a felsőbb utasításra. Villámlások és orkán erejű szél közepette jobbnak látjuk visszatérni a szállásra. A zene azonban nem halkul. A vihar érdeklődés hiányában végül elnémul, így mi is visszatérhetünk a színtérre. Reggelig együtt nyüzsgünk a hajnali sátrak megtöltőivel. A napfelkeltét pedig ezúttal a Balaton-partról csodáljuk meg.

Végső dobás

Hihetetlenül gyorsan eszmélünk rá, hogy eljött az utolsó nap. Azt kívánjuk, bárcsak vasárnap is lenne még program. Mondanám, hogy kezdjük unni Anyma dübörgő Consciousness himnuszát, de nem. Soha. (Sőt, mai napig infinit tudnánk hallgatni a HIM – Feels like home slágerét is. 2017-ben arra a számra adtam át először teljes lényem a fesztivál-érzésnek).

Tehát itt az utolsó dobásunk, egy komoly tervet eszelünk ki: végre időben bemegyünk az est első koncertjére. Úgyis lett! Robin Schulz-ot végre világosban kezdhetjük és naplementével a háttérben fejezhetjük be.

Alesso ráadásul olyannyira megkoronázza a hosszú hétvégét, hogy a tűzijáték fényére már patakokban folynak a könnyek. Hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk, sajnáljuk, hogy mindjárt vége!

Bamm, hirtelen a Halott Pénz kérdezi, van-e még erőnk egy dalhoz, és bizony van. Hajnalban is. Az eufórikus légkörhöz hozzátartozik Paul van Dyke és Vini Vici is. A veretős DJ-k zenéjére úgymond meg kell érkezni. Testileg és lelkileg is. S bizony feltehetően azon kevesek közé tartozunk, akik mindenféle szintetikus szerek nélkül abszolválják ezt a pár napot, mozgáskultúránk így is teljesen beolvaszt minket az ugrálók közegébe.

Mindezt – ha nem lenne elég – azzal lehet még tovább spékelni, ha egy vállalkozó szellemű a nyakába vesz és felülről kémlelve a tömeget elönt a szabadság érzése.

Itt a vasárnap!

Csak a könnyes búcsú és a dugóban araszolás marad. Lemerült a duracell…

Persze valójában csak addig, míg a sofőrünk el nem kezdi a hétvége akkordjait bömböltetni. Ekkor újra járni kezd a kezünk-lábunk. Közben végigpásztázzuk a sátraikat bontó tömegeket, a pakolgató közösségeket, akik megfáradva bár, de törve nem, épségben abszolválják az utolsó pillanatokat. Ahogyan mi is!

És végtére is semmi mást nem kívánunk itt és most – visszatekintve ott és akkor – mint hogy jövőre is ugyanitt, ugyanennyien, ugyanígy, egészségben, jókedvben, boldogságban találkozhassunk. És majd akkor is úgy ünnepelhessük az életünket és a jó dolgunkat, ahogy legutóbb, ahogy már 2017 óta én is minden évben teszem: mintha nem lenne holnap…