– avagy újjászületésem története

Mindig furcsálltam, miért mennek az emberek nyáron túra miatt a hegyekbe, ahelyett hogy a tengerparton süttetnék a hasukat? Lehűlésre vágynak pont jó időben, meg egyébként is, mi másra jók a hegyek a síelésen kívül? Aztán jött egy covid, felfedeztem a belföldi opciókat, és mindent megértettem.

Speciel a járványnak köszönhetem a túra megszeretését. Kezdve egy Poprádi-tóval és Skok-vízeséssel, aztán egy hirtelen felindulásból megmászott Veľký Rozsutec-cel. Felcaplattam már a Sziléziai menedékházhoz és a Gibraltár csúcsára is. Svájcban elsőre a Monte Rosa hegység egyik szakaszáig jutottunk, idén pedig a Rochers de Naye 2042 méteres magasságát néztük ki.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

“Én ma valami csúcsra felmegyek” – jelentettem ki barátnőm kétkedő arckifejezésére. Akkor még nem sejtve, hogy a mélység is hátborzongatóan fog húzni…

Kezdjük azzal, hogy sima talpú cipőben nekivágni az Alpok egyik sziklás terepének nem egy életbiztosítás, de nálam már csak így megy ez.

A Magas-Tátrába futócipőben, az Alacsony-Tátrába teremcipőben járok. Eddig még hellyel közzel túlélték szegények a kihívásokat, de a “tenisky” ezúttal talán erős választás lett.

Mentségemre szóljon, kigyúrt utakról volt szó. A “még egy kicsit menjünk, az már tényleg nincs messze” és a “hát már mindjárt itt a kereszt” csatakiáltásaim pedig lehet, hogy nem hiányoztak volna. Fújtattunk, leizzadtunk, volt eső, szél, fáztunk, csúszott a talaj, meredek volt a lejtő. “Hogy fogunk itt lejönni?” – visszhangzott a fejemben, de mindeközben amerre csak elnéztem, csodás táj ölelt körbe. S egy vonalba érni a felhőkkel, lenézni a Genfi-tóra, és magasabbra nyúlni, mint a körülöttünk lévő hegyek, felbecsülhetetlen. Nem cserélném el akkor sem, ha hazafelé traumatizálva lettem.

Szarvasmarhák és szakadék

Magamba szívom a hűvös levegőt, kitárom a karom és szárnyalok. Ismét elértem egy célt, amit lentről elnézve nem gondoltam volna. Rochers de Naye, meghódítottalak! De nem mélázhatok sokáig, ideje vissza indulni, ha már eleve miattam késünk. Pampogtam, hogy nehogy már innen meg onnan visszaforduljunk. Így hát amikor Niki talált egy rövidebb hazafelé vezető úvonalat, rögtön rábólintottam. Legalább új aspektusból is megnézhetjük a hegyeket-völgyeket. Elkezdünk leereszkedni, még izginek is találjuk a sziklákat, amiket a látszat ellenére egész könnyen uralunk. Vidám hangulatú videót is készítünk, mert az aliexpress-es “converse”-m még mindig tart.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Két zerge mered ránk, itt tényleg már a madár se jár. Leheveredünk egy sziklára, festői látkép nyílik a tóra, hálát adunk a Jóistennek, milyen jó életünk van – hogy Niki milyen szép helyen lakik, karnyújtásnyira ilyen csodáktól. Csak a hajókürt és kolomp hangja töri meg a csendet. 

Nem sokkal később elágazáshoz érünk.

A túra útvonala egy villanypásztoron belül vezet. 50+ szarvasmarha árasztja el a terepet, de hát mit van mit tenni, haladjunk. Elállják az utat, hatalmas a szarvuk, a kicsinyeik is a közelben. Kezdünk parázni. Nem sűrűn szól a sajtó vad marhatámadásban elhunyt áldozatokról, de akkor sem túl bizalomgerjesztő a légkör. Olykor felénk indulnak, közben “múúúznak”, mintha a betolakodókra figyelmeztetnék a többieket.

Próbáljuk kikerülni őket. Nem hiányzik, hogy lerúgjanak, felnyársaljanak, vagy csak ránk lépjenek. Mázsásak és többen vannak mint mi. Én bizony tiszteletben tartom, ha elterülve az ösvényen kijelölik a területüket. Inkább bukdácsoljunk a bozótban, és konstatáljuk meglepve, ha nem tenyerelünk marhasz’rba. S ha még a kullancsokat is megússzuk, az maga lesz az isteni csoda. 

Nem látni az út végét, csak még több marhát. Mikor érünk már ki innen? Hol van egyáltalán a kijárat? Mi a következő lépés? Szegény Nikire hárítom a megoldás jogát, hisz ő van itthon. Nem vagyok egy pánikolós fajta, de most elestek az idegeim. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy amikor meglátok egy látszólag kijáratot, veszettül elindulok felé. Nem gyanús, hogy át kell bújni a villanypásztor alatt, de ez is ösvény. És nekem már csak az számít, hogy kijussunk a “torreádor-bikák” közül. 

Egyre szűkül a túra kijelölt ösvénye.

S a kétségbeesésemen az az ijesztő zümmögés sem segít, ami rémálmaimban is gyakran kísért. “Ezek csak legyek, ezek csak legyek” – kántálom darázsfóbiásan.

Egyre gyorsabban szedem a lábaim, pedig kezd elfogyni az út a lábam alól. Nem vicc, főleg ha mellé még elég oxigén sem megy a tüdőmbe. Korábban a Tátrában egy hatalmas málnamező egyenletesen mozgását észlelve éreztem ugyanezt.

Annyi zümit még sosem láttam egy helyen, és bizony akkor ott átéltem életem első pánikrohamát. Reméltem, hogy több ilyen nem lesz.

A kilátástalanság azonban most hatványozott. Ha tippelnem kéne, a sokk hatása ez. Csak megyek megyek U-alakban kanyarodik az ösvény, már a szakadék felé kezd lejteni a talaj, a sima talp nem a barátom. Ezen a ponton már képtelen vagyok észszerű döntéseket hozni. Zúdulnak le a földdarabok a lábam alól, elkapom egy fának a gyökerét a jobb oldalamon magasodó lejtőn, és úgy lendülök tovább. Aztán véget ér az út. Felettünk az erdő, de felmászni lehetetlen. Hogy jöttem egyáltalán át ide? És ami még félelmetesebb, hogy fogok visszamenni?

Remegnek a lábaim, mit csináljak, mit csináljak?

Mint egy bolond, egyfolytában kántálok valamit. Az őrjítő csöndet nem bírnám elviselni. “– Nem érem el a gyökeret, Niki mi lesz így? Nem tudok visszamenni. – De igen vissza tudsz.” Ideje imát mondani. Istenem, minden rendben lesz, minden rendben kell, hogy legyen! Alattam a mélység, igyekszem nekitámasztani magam a domboldalnak. Próbálok valami stabil gazt találni, és nem azon agyalni, hogy le fogok esni.

Gazdátlan botok és labilis növények mindenhol, nehéz így reménykedni. De Niki már nyújtja a kezét. Csak nem rántom magammal őt is egy rossz mozdulattal? Lábammal ellenőrzöm a földet, mielőtt ránehezedek. Stabil, stabil – ez csak a Jóisten lehet, aki tartja a földtömeget, ami előbb még pörgött ki a lábam alól. Nem gondolok a húzó mélységre. Minden rendben lesz, minden rendben kell, hogy legyen.

Visszaérek, egy akadály pipa.

Niki még mindig higgadt, még mindig tart. Kitart. Tudja, hogy egyikünknek észnél kell lennie, és én már nem vagyok se a helyzet, se a magam ura. Furcsa, mindig én szoktam lenni a bástya. 

De még egyszer jön a méhektől-darazsaktól burjánzó rész, aztán a dühösnek tűnő csorda. Fel sem ocsúdok ekkor még, hogy igazából sokkal nagyobb veszélyben voltam az előbb, a sokk még mindig a hatása alá kerít. Induljunk el felfelé? Kimerült vagyok testileg lelkileg. Ránk esteledik, elfogy a vizünk, mi lesz így?

Ekkor egy alakot látunk haladni felénk. “Help, help” – ordítjuk, mint a filmekben. Csak az állatok nehogy hergelésnek vegyék. Úgyse hall minket az illető, de hátha erre jön. Halleluja, keresztezi utunkat. Hozzácsapódunk, Ana tökéletesen beszél angolul, és ő is furcsállja a legeltetési helyszínt. Megerősítendő, hogy nem ment el teljese az eszünk, az aggodalmunkat jogosnak találja. Bizony nekimennek az embernek, ha veszélyt éreznek. Jobbnak látja hát kikerülni őket. Hm, értem már, miért jó a sétapálca. 4 ponton rögzíteni a lépteket más tészta, mint két imbolygó őzike lábon helytállni. Inkább seggen csúszok, az a biztos. Ha sz’ros leszek, mit bánom én. Legalább szerencsét hozna végre.

El se hiszem, ott a hivatalos kijárat Marhaföldről az erdőbe. Kicsit késünk az esti programról, de annyi baj legyen, örülünk hogy a Medicopter legalább nem kellett. Lehet lazábbak, bátrabbak lettünk volna, ha van nálunk némi pia? Vagy csak még meggondolatlanabbak?

Túra után rózsafüzér és könnyek

Hazafelé a kocsiban a rózsafüzért szorongatom. Kezdem tudatosítani, hogy ez szó szerint meredek volt. Hálás vagyok Nikinek, hogy megmentett. Ha ő nincs, valószínűleg még mindig ott ülök a “sz’rban”, darazsak közt a sziklás hegyoldalban szakadéknak lefele. Az est folyamán persze belőle is kiszakad a stressz. Kiderül, hogy csak mutatta hidegvérét, közben pedig látta lelki szemeivel, ahogy leesek, és itt a vég. Sírásba torkollik a ventilálás, de az biztos, hogy Nikinek igaza volt akkor is és most is: nem lehet így vége. Még nem, nem most.

Ha becsukom a szemem, lepereg, mi lett volna ha… Rögtön meghalok? Ráesek az egy szem korhadt fára, és azzal együtt kezd el lassított filmként húzni a mély? Lehet, csak összetöröm magam, és várom a csodát, hogy valaki megmentsen?

Ha lehunyom a szemem, gyakran zuhanok. Nem úgy mint az eddigi, álomba szenderedés előtti rángások, hanem úgy “tényleg”.

Minden egyes történetmeséléssel feldolgozom a történteket, és így ritkulnak idővel a traumatizáló bevillanások. És hiába törölték hazafelé a járatom és hagytam el a káoszban a laptopom, vigasztal a tudat: ha egyszer lehetett szerencsém a hétvégén, örülök, hogy a túra közben volt az. Mert a gépem pótolható, de én nem. 

Hegyet talán egy ideig nem mászok, egy kis szünetet tartok. De közben akkor is ez a legjobb dolog, amit egy ember aktív kikapcsolódásként tehet. Lépésről lépésre, verejtékcseppenként megküzdeni azért, hogy egy röpke percre óriásnak érezhesd magad. Mert ott fent egy kicsit elhiszed, hogy tiéd (lehet) a világ!