Egyszernézős Alicante
Torrevieja meg van, de minek…
Porto után nehéz nem hasonlítgatni. A 16 eurós Madrid-Alicante retúr vonatjegy viszont mindenképp értékelendő. Végülis Biával napsütést akartunk és olcsóságot. Alicante ennek ellenére inkább egy túldimenzionált desztináció, és összességében nem is annyira olcsó. A Pelikánon ezentúl (is) továbbpörgetek majd rajta. De egy parton-döglős, egyszernézős célnak azért megfelel.
Reggel hétkor már 300-al süvítünk Andalúzia felé. Ez az ára egy olcsó jegynek. Ha repülnénk is ugyanúgy 2,5 óra lenne összvissz – csak cserébe még drága is. “Jó étvágyat” – csendül fel jobbról. Már értem a srác miért vigyorgott ránk többször is oldalról. Örömmel konstatálta a magyar szavaink, nem úgy mint a minap a Szirmai.
Fél tízkor már a part felé masírozunk. A 100Montatidos híresen gazdaságos éttermében költjük el életünk legolcsóbb reggelijét – miközben két korsó tinto deverano is befigyel. Máris sziporkázom, a portói kalandok írásos megörökítését csak úgy zúdítom ki magamból. Ekkor egy 70+-os mama kizökkent. Egyfolytában “videozáznam”-okat készít, ő lenne az idősebbik énem? Valószínűleg fárasztja az otthon maradt ötye-klubot. S magyaráz a kamerába ha kell, ha nem.
A szállásunkat hamarabb elfoglalhatjuk. Egyenes kilátással a Santa Barbara de Castillo várára. A partra vezető 10 perces gyalogút az óváros csordultig megtelt utcáin vezet. Leérve a pálmafák tövében végigvonuló vörös-fehér térkövezés megadja a napi szépséget.
A parton leverve tipikus spanyol napernyőnket kezdődhet a barnulás. Végre a textil is lekerülhet. Előttünk a tenger lassan mélyülő homokos szakasza, mögöttünk a vár magasodik.
Nem zavaró a tömeg, de nyáron vajon mennyien lehetnek? A 40 fokban perzselődés helyett elég ez a vénasszonyok nyara. Amiben vajon mit művel egész nap két 30+-os nő? Pszichológiai könyveket olvas az élet nagy dolgairól, közben kölcsönösen coacholják egymást az elolvasott sorok alapján tanult okosságokból.
“Sangria? Sangria? Massage? Massage?” – keringenek körülöttünk a soha el nem fogyó kofák. Meg-megcsap a mentolos masszázsolaj illata. Néha egy kis latin zene is felcsendül diszkréten az árnyékban.
Négy napunkból három ugyanígy telik. Hol a víz felszínén lebegve a hegyet nézegetve, hol a parton perzselődve, folyton kenekezve.
Gyerünk fel az Alicante-i várba!
Jómagam szó nélkül felsétálnék, úgy édes a győzelem. De minekután a liftes műsor csak 2,70 Euró, hagyom magam meggyőzni. A várbelsőből a kilátó tetejére felmászni épp elég izzasztó este 7 órakor. A csúszós macskaköveken körültekintően kell szambázni. Nem is gondoltuk volna, hogy ennyi hegy öleli körbe Alicante-t a távolból. A kikötőt is tudjuk felülről vizslatni, ahol a jachtok végeláthatatlan sora holdfényben is magasztosan pompázik.
Jó ötlet a reptéri buszjárattal a városon is végigrobogni.
Szól a zene, mintha egy partibusz lenne. Átveretünk néhány nevezetességen, aztán már csak a napfelkelte sugarait követjük a tengeren. Bérelt autónkat a reptéren tudjuk felvenni, és már haladunk is lefelé Spanyolország nem fizetős autópályáin. A só errefelé már kezdi a belső tavakat megszínezni – a flamingók hada még az útról lesve is olyan izgi. Úgy kívántam, hogy szezon ide vagy oda, lássuk a kedvenc rózsaszín madarainkat. Nem csoda, hogy az aznapi desztinációnknál, a Pink Lake turista attrakciójánál – háborítatlanság híján – már aligha táboroznak.
Nekiveselkedünk a Parque Natural del Las Lagunas tanösvényeinek. Hm, nem ezért a látványért autóztunk idáig. Menjünk tovább, a nagyobbik tó lesz az igazi! És tényleg: Lago Rosa de Torrevieja-hoz érve a só teljességgel selymessé teszi a víztömeget. Már rúgom is le a cipőmet, bár nem szabad benne fürödni. De tekintve a sok népet, akik a táblára fittyet hányva egy-egy sós merülésre (vagy palackok merítésére) beneveznek, pár lépés erejéig én is belelépkedhetek.
A só pillanatok alatt kikristályosodik a bőrömön. Egy egész testes merülés után biztos nem lenne őszinte a mosolyom, ha az extrém sóréteget kellene elviselnem magamon.
Ideje enni, pedig egy darab vállalható hely sincs a csatasorban. Idősődő népek mindenhol, élőzenére tapsolva élvezik a koradélutánt. Az Alicante-i piacon vásárolt szottyadt gyümölcsök után a menzás ebédünk edzi az ízlelőbimbóinkat. Nem értjük a sok turistát, miért pont ide jönnek kikapcsolódni? Annyi szép hely van Dél-Spanyolországban, és az árakat sem lehet spórolósnak mondani. A közvetlenül a parton lévő épületek miatt a napozás örömétől is idő előtt el kell búcsúzni. A mártózást pedig villámgyorsan el lehet vetni, ha nem akarunk a tenger vizétől mocskosak lenni.
A Pink Lake naplementéjét még pont elérjük.
Visszatérve már értjük, miért volt jó ebédidőben a rózsaszín árnyalatokat megnézni. Alkonyatkor már csak az égbolt tükröződése miatt tűnik különlegesnek. Mégis jól jött újra idetévedni, hiszen a közös fotónk elkészítéséhez egy gasztro-influencerbe sikerül belebotlani.
A szuperhold fényében nem tudom melyik irányba nézzek: egyik oldalon az óriási Hold kel fel éppen, a másikon az Oroszlánykirályt idéző szavannai narancssárga horizont vonzza a tekintetem. A flamingók helyenként épp felszállnak a sekély vízből.
A Lizarran egyharapásos, önkiszolgálós szervizét felfedezve pedig végre arra érdemes falatok is landolnak a gyomrunkban. Bezzeg az utolsó reggeli már szintén nem épp egy sikertörténet. Az előző esti “jednohubky-k” (egyharapásos) felidézése ellensúlyozza csak a negatív élményemet. Próbáljuk elérni, nehogy ‘betörjön a fejünk’, ha nem azt kapjuk, amit kértünk. Főleg amikor hiába fedi fel a pincér magyar kilétét, és mutatkozik a megmentőnek, mégis otthagy a spanyol pincérrel kiactivity-zni a rendelésemet…
Továbbedződik tűrőképességünk, hiszen a hazaút is tartogat meglepetéseket. Enyhén terjengő húgyszagban próbáljuk elszórakoztatni magunkat és környezetünket. Míg nem egy fél percnyi halk videónézés miatt a szomszédban ülő nő nem tétlenkedik, rögvest csitítgatni kezd minket. Pedig ha látná a portói videónkat, értené a jókedvünket.
Sebaj, hazaérve jól megnézzük majd nyugiban, miközben egy jó kis portói borral leöblítjük Alicante-t! Szép volt, jó volt, de Alicante-ból ennyi elég is volt!
