Egyik pillanatban még rövidgatyában, sportcipőben robogok az M1-esen. Aztán váratlan fordulat. A Spanyolországra összepakolt ruháimból válasszak egyet, mert fotózás lesz a Halászbástya éttermében. Rendkívüli rugalmasságomba nyilván ez még 33 évesen is belefér. 10 perc alatt egész modell-kompatibilis outfitet varázsolok magamnak. Mondjuk a sminket nem viszem túlzásba eszközök hiányában, de úgyse bánom, ha a vakolat lemarad. Mosolyogni kell, az menni fog. Mást nem is tudok. Has behúz, gúnárnyak, száj csücsörítve lazít (??), szem hunyorít – így tanultam anno. Szerencsére ez most nem az a műsor lesz.

13 éve annak, hogy “felfedeztek”. Nem futottam be egy nagy karriert, semmi különleges nem volt abban, ahogy “becserkésztek”. Nekem mégis elég volt, hogy elhiggyem, amit addig a környezetemtől hallgattam: ilyen magasan, ilyen hosszú vékony lábakkal modellkedni kéne.

A szépségipar első kacsintása…

2006-ra nyúlik vissza. Akkor a KOMEXPO szépségverseny második helyezettje lettem. Koronával a fejemen álltam (azóta a diadém vándorkelléke a lánybúcsúknak), csoki barnára lefújva. A körmeim életemben először voltak géllakkal kipingálva.

A szemüveges strucc-énemből gondolatban egy büszke flamingóvá akkortájt vedlettem.

A magassarkúm bele-beleakadt az összetákolt színpad, szőnyeg által lefedett rejtett gödreibe. Olyankor visszazökkentem a realitásba. Mindenesetre élveztem a “csillogást”, pedig a lámpaláz akkor is ott utazott a vállamon.

A komáromi forduló után Budapestig vitt a kifutó.

Ahol még két “felvonuláson” részt vehettem. Egy perzsa szőnyegstúdióban királynőként trónoltam, a DOKK Club hajógyári szigeti épületében pedig a Miss Colours Hungary szó szerint színes mezőnyében fürdőruhában is tellegtem. Nem igazán értettem, mit keresek ott. Csupa egzotikus, tökéletes alakú lány, azok az igazi jó nők vettek körbe.

Aztán, amikor az egyik szervező a fülembe súgta, hogy mennyire akarnék nyerni, kijózanodtam.

Hát ilyen módon sehogy, meg tulajdonképpen sehogysem. Eleve nem lett volna reális, de önbizalom ébresztőnek kellett ez a vonal akkor nekem.

Három év “pihenő” telt el, mire a Westendben odalépett hozzám egy lány egy ajánlattal. Portfóliót kell csináltatni egy ügynökségnél.

Mit nekem a 100 ezer forint, a diákhitelből ez is kifutotta. 2010 őszén izgatottan robogtam a budai stúdió felé, fogalmam sem volt, hogy fog ez zajlani. Végül magamra sem ismertem a végeredmény láttán. Volt, ami tetszett, az egyik ruhát mintha nekem tervezték volna. Színes, derékban elvágott “terhesruha”, ezt a fazont mindig imádtam. Nagyon el akartam volna tulajdonítani, de viselkedtem.

Születtek Szűz Mária szenvedése című képek, és volt olyan is, ami máig elmenne egy ásványvíz reklámba. A fehér szempillákat, a kifésült szénakazal frizurát, a felismerhetetlenségig retusált arcot és a mosoly szigorú megtagadását viszont nem értettem. Akkor sem, ma sem.

• 

• 

• 

Oké, hogy egy portfólió a pózokról és a vállfa-alkat megvillantásáról szól első körben, és az arc igazából teljesen másodlagos, a szépség is relatív. De ez a része mégis testidegen volt. 12 képet kaptam, amivel el lehetett indulni egy évek óta nekem jósolt úton. Próba cseresznye.

Ügynökségek kereszttüzében

A tiszavirág életű együttműködés kimerült abban, hogy hasonló munkára akartak bevonni, mint amivel engem levadászott a csaj. Nézzek potenciális modell-alapanyagokat bevásárlóközpontokban, és szólítsam le őket. Extrovertált típus vagyok, de az ilyen helyzeteket nem kedvelem. Amint 2012-ben bekopogtatott az ajtón a második ügynökség, nem hezitáltam.

Ingyen felkészítővel kecsegtettek és külföldi kiajánlásokkal. Már villogott is előttem Milano, Isztambul és valamiért Kínáért is megőrültem.

Gyorsan abszolváltam is a felkészítőt: egy perc alatt 20 póz bemutatása, sminkelési technikák, catwalk, francia szakszavak (mert pl. Párizsban ugyebár nem boldogulsz az angollal). Születtek barátságok a lányokkal, és egy bőröndnyi turis holmit is ott láttam először menőként emlegetni. Akkor fordult át bennem a second hand iránti elkötelezett stílusirányzatom. A rövid szőke hajú lány olyan büszkén viselte őket, hogy már el is halványodott bennem a tinikorom szégyenérzete ezzel kapcsolatban.

Emlékszem, arra is, hogy életem első, szettben vásárolt F&F-es fehérneműjét akkor vettem. Topogtam a magasarkúban fel-le, hogy a weboldalra felkerülhessen a profilom. 183 centi, 55 kiló. Nem feltétlenül néztem ki “egészségesen”, de ehhez a világhoz ez kellett. És én nagyon akartam.

Fénykoromat éltem modell mivoltomban.

Az Ifjúsági Magazinban (IM) az őszi kollekciót fotózták be velem először. Minden szorított, a cipő sem az én taposóimra való volt, de egy jó modell nem panaszkodik. Nem nyafog, nem morog, és azt se bánja, ha magas, V-alakú hajnövésére hivatkozva (ez lehet a szakkifejezése a tenyérnyi, Mickey Mousse homloknak?) olyan frizurát csinálnak, amit nem olyan komfortos az újság hasábjain visszanézni.

Mint megtanultam, a modell a ranglétra alja.

A fodrász, a sminkes, a stylist és a fotós mind felette magasodnak. Mindettől függetlenül kellemes élményként gondolok vissza a Corvin-negyed stúdiójára. S örömmel töltött el, amikor a következő számhoz is kifejezetten engem kértek. Nem sokkal később már szénakazalok között fotóztuk a téli szettet. Vénasszonyok nyarán 35 fokban gyapjúmellényt ölteni mondjuk nem a kellemes kategória. A modelltársam viszont egy vastag bőrnacit is kapott mellé, szóval én inkább meg se szólaltam a térdszoknyámban. 4-4 órás fotózások voltak ezek, amiért 30 ezer forintot tehettem zsebre. Mekkora pénz volt az akkor, tetszett az órabér a diákmunkák után, nagyon is.

• 

• 

• 

• 

Később aztán voltam hajmodell festéshez – még nekem fizettek a fodrászkodásért? Naná, hogy mentem. És tipegtem hajshow-n is akkora kontyos hajkoronával, amiben a saját hajam tízszeresét lehetett póthajként felfedezni. Az ultra mini fekete szaténruhám alá fix, hogy az egész színház nézőtere telibe belátott. De nem voltam egyedül az érzéssel, hát nem kérettem magam, meneteltem. Örülvén annak, hogy el nem esek a platformos cipőben.

Néhány forgatás is befigyelt az évek alatt.

Regisztráltam mindenféle statisztaügynökségekhez csillapítandó a szereplési vágyam: rúgtam a labdát a foci vébé meccseinek félidejében Ukrajna színeiben shortban és fürdőruhafeslőben a Viasat6-on. Ölelgettem Milka-reklámban a lila tehén mellett Angelina Jolie szépségű statisztatársamat begyulladt heggel a lábamon.

• 

• 

• 

Üvöltöttem David Guetta-t és Katy Perry-t Budapest utcáin a Nagy Duett emeletes buszán olyan celebekkel a hátam mögött, mint Peller Mariann, Bereczki Zoli, Tóth Gabi és SP. Forgattam futurisztikus Megasztár-reklámot Tillával a Kiscelli múzeumban.

(A kisebb ruha- és cipőméret itt is kísértett, vajon arra adják ezt, aki mártírként tűri, ha egész nap nem kap levegőt és nyomorog a lába a két számmal kisebb magassarkúban? A haját meg úgy feltupírozzák, hogy ember legyen a talpán, aki azt később kibontja? És az is kérdéses, egyáltalán mennyi haja marad…). 

• 

• 

• 

És hogy ebből a világból, amit annyira éltem, mikor lett végtére is elegem?

Amikor még az 55 kilós modell-énemnek is azt mondták, fogyni kéne. Akkor mondtam, hogy nem.

Muffintopom mindig volt.

Oké, de akkor is meg tudtam ítélni, hogy beteges lenne ennél vékonyabbnak lenni. Pár évvel később aztán, amikor még mindig szerződésben álltunk a modellügynökséggel, minekután kiderült már 60 kiló vagyok (OMG), eljött a végítélet napja: a plus size kategóriára avanzsáltam. De ez még nem volt elég: 24 éves korom után a senior csoportra is megértem. Megindultam a külföldi vállfa-státusz felé, komolyan gondoltam. Világot akartam látni, és tenni, amire előre elrendeltetett az alkatom. De örülök, hogy még időben éreztem, ez mégsem én vagyok.

És lám, az élet olykor vissza-visszakacsint, és ad olyan életmorzsákat, amiben ezen szenvedélyemnek imitt-amott hódolhatok. Volt pá éve egy esztergomi hotel számára baráti fotózás.

És ilyen volt ez az őszi Halászbástya is.

• 

• 

• 

• 

Jól esett szeptember végén a fényképezőgépek kereszttüzében állni. Imádom, hogy az exhibicionista énem olykor megsimogathatom. És azt csinálhatom, amihez értek: szívből mosolyoghatok. Ahogy anyukám mondja, amióta először kinyitottam a kórházban a szemem, azóta is, megállás nélkül.