Szülihónap megkezdve. Karinával 7 éve tervezünk valamiféle ‘dubajos’ kirándulást, de eddig, ami megadatott, az az évi egy Balaton Soundos elhajlás. Na meg némi tajti (palócföldi) alias “tahiti” kiruccanás. Évi 5 napon át vagyunk egyidősek, így ezt idén méltóképpen ünnepeltük meg. Mondjuk a tervezéskor még nem tudtuk, hogy ezt rendszerszintűvé emeljük majd. De ez most már biztos. Szokásunk lesz Szardínia szigetére járni.

Idén amúgy is szigeteket szeretnék felfedezni. Ciprus után Szardínia is pipa, a szívem csücske lett. A 16 fokos, kristálytiszta víz nem egy lágy jacuzzi, de elnézzük, ha három színben fodrozódik. Algásodás, off season-ös pangás és 20 fokos hőmérséklet az otthon tomboló 25-tel szemben, de ki számolja, ha festői a naplemente, langyos a fehér homok, van grappa és polip. Ez elég is örök pozitív életszemléletünknek. S hiába nem voltak óriási beach bulik, így is beleszerettünk az egészbe úgy, ahogy van. Mi lesz, ha jövőre még ez a rész is teljesítve lesz? Bajban leszek a hazajövetellel az biztos. Jobban, mint idén…

Minden a tervek szerint halad… Ja nem!

Szerencsések vagyunk, hiszen még a reggeli órákban szálldogálunk havas hegycsúcsokkal a háttérben, miközben tudjuk, hogy perceken belül egy szigeten érnek minket a Nap első sugarai. Reggel nyolckor – két koktél után – elérzékenyül az ember, ha belegondol, megint milyen jó sora van. Így még az sem szegi kedvem, hogy az ablaknál ülő végigkamerázza és kitakarja a kilátást előlem. Átnézek felette, mellette, s a pillangók a gyomromban már szárnyra is kelnek.

• 

• 

• 

Napsütéses, smink- és melltartómentes napok következnek. Juhú! A módi, amiből már hagyomány lett. Ha már a felszabadultság érzését nőként így lehet a leginkább kibontakoztatni.

Némi várakozás után, de 1 Euróért könnyen bejutunk a városba. Alghero csatornaszagos, algaszemetes partján ücsörgünk, és máris boldogok vagyunk. Mert mindez mit számít, míg Szardínián vagyunk.

“Nem lesz olyan meleg, hogy rövidnadrág kelljen” – gondoltam pakoláskor. Ja de! Már rongyolunk is bele az azúrkék árnyalatokban pompázó tengerbe. Tűszurkálásként tekereg körénk a sós csoda, de a tengeri pakolás tetőtől talpig el nem maradhat nálam soha. Ahogy a leégés sem. Az évi egyet valahogy sosem úszom meg. A májusi Nap Szardínia szigetén bizony szüntelenül perzsel.

Dobhártyaszaggatóakat kacagunk, ahogy a varázspálcának tűnő szerzeményt a mellettünk fetrengő bácsi ‘Vingardium leviosa’ módjára bűvöli. Így űzi testéről a legyeket.

Nagyon idegesítőek, és minket sem kerülnek.

Ideje menni, közeledik az este. Átsétálunk egy szebb, forgalmasabb sétány felé. Ahol bömböl a zene, pedig még csak 6 óra van. Ilyen az off season? Meg vagyunk lepve. Az élő muzsikát váltja a chill step zene.

Túl hangos ez most éhgyomorra.

Kettővel arrébb így a Raggio Étteremben eszünk egy apróra porciózott mini gnocchit, ami felkerül a kedvenceink listájára. Mondjuk ehhez hozzátesz az is, hogy olvadozunk a helyi Regé-Jean Page mosolyától. Még a Campari szóda kesernyés kombinációját is nagyobb élvezettel kóstolgatjuk. Végül nagy elhatározásra jutunk: “Nyomjunk egy koraesti sziesztát, aztán folytathatjuk.”

Két órával később… Síri csönd és hullaszag fogad. Létezik, hogy mire “kikerázva” visszaérünk, az egyetlen bulit átaludtuk? A Kelu Lounge Bár a mentsvárunk, ami bár már DJ nélkül, de legalább még nyitvatartásával vigaszt nyújt. A Google Maps nem lett a barátunk. S ekkor még nem tudjuk, de rá az útvonaltervekben sem hagyatkozhatunk. Miközben a szardíniai Jagermeister tipikus italával, a Mirtoval megtöltik a poharunkat, a másnapi programot kitalálva úgy érezzük, az lesz a mi napunk majd…

Elvesz(teget)ve, de miről is mesélnénk e nélkül az utókornak?

Reggelente a fél négyzetméteres balkonon reggelizünk, s minden egyes napból tanulva másnap eggyel több üveg bort veszünk. “Irány egy igazán fehérhomokos csodapart” – csatakiáltás után már visz is minket a busz. 3,80 Euróért oda-vissza. A táj annyira elvarázsol, hogy egyikünk sem figyeli, a kitippelt megálló már távol. A soron következő parton sikerül csak a leszállásjelzőt időben megnyomni. Ez a Poglina nevű hely viszont nem az igazi. Mi legyen, induljunk gyalogosan neki?

A nyomorunkon nevetgélve emelkedett hangulatban kelünk útra a szerpentines országúton.

A tűző Napon caplatva csalódottan konstatáljuk, hogy senki sem vevő a stoppolós mutogatásunkra. Pedig mi felvennénk magunkat: jó kedélyű, csinos lányokat, akik táskarádióval az oldalukon ritmusra haladnak. Megtaláljuk a Spaggia di Cala Burantino felé tartó utat, a halvány, napszúrástól bódult remény élteti a tudatunkat. Egy katonai támaszpont mellett elhaladva bezzeg már gyanús előérzetünk van, s az ösvény végén egy zsákutca fogad. Mi lesz most? Ez a “híres” strand egyáltalán létezik? Átvágunk a hegyen, csak úgy lazán, civilizációtól szinte mentesen. Végül az út szélén lerogyunk egy piknikre a susnyásban. Lehet az Orwell és a Tibi Atyás könyveket ideje elővenni? Hogy lássák a stoppolós lányok bizony “értelmiségik”? Hívunk inkább egy taxit, mit van mit tenni…

Érkezik a felmentő sereg

Fél óra múlva egy sötét furgon a helyi vagány csávóval a kormánynál felvesz. Santi potom 40 Euróért átvisz a Bombarde Beach-re, és közli, azt a bizonyos Cala Burantino részt csak hajóval lehet megközelíteni. A lealkudott, de még mindig busás 35 Eurót “nagy duzzogva” kifizetjük. De jó fej az ember, megmentette a fél napot. Az angolt is meglepően jól bírja, és azt is megbocsátanánk, ha elrabolna. Jár neki a “You are our hero!” titulus.

Jöhet végre a fürdés, tetszik ez a nap így is. Az ilyen félresikerült történésekről, útszéli tripekről lehet ugyanis a legviccesebb felvételeket leforgatni.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Semmi sem baj, mert Szardínián vagyunk!

Hajtogatjuk a jeligét, ami aznap minden egyes nehéz pillanatban mentség. Megtanultuk, hogy a tömegközlekedés nem egy jól frekventált dolog errefelé. Megy délelőtt pár járat, meg este imitt-amott, aztán oldj meg egy váratlan szituációt.

S lőn újra normális környék, bár az aznapi harmadik számú part, a Bombarde beach is inkább algás-szemetes és elhagyatott. Ez valahogy még mindig nem az igazi lélegzetelállító, de Poglinához képest azért mutatós.

Naplementében egy amolyan mezítlábasan táncolós chilles buli?

Mindez végül személyre szabottan privátban megadatik.

Egy villanás múlva már szól a JBL-ből a zene, táncolunk a parton. Bagossy Brotherset és Bye Alexet kántálunk, a nép meg lassan elfogy körülöttünk. A homokban térdepelve fotózással ügyködünk, miközben repülők szállnak el sorban felettünk. 

És mivel csak az esti órákban tudunk Algheroba busszal visszatérni, a J & B étteremben a mediterrán dallamokban és a tenger gyümölcsei spagettiben van minden bizodalmunk. Ami el is veszik a helyi “sajttorta” láttán, amiről csak egy emlékünk marad: 7 Euró és még csak nem is éri meg az árát. Bezzeg a szardíniai “baklava”, amit csak úgy ajándékba adnak a Grappa mellé. Na ezt már szeretjük. Meg a lasagne-t és a polipot is a napokban betermeljük.

• 

• 

• 

A következő délelőtt “a rossz időre való tekintettel” városnézéssel telik. Az óvárosi várfalon sétálva a jókedv három magyar hölggyel spékelődik meg.

• 

• 

• 

• 

Ők ajánlják Maria Pia tényleg varázslatos részét, melyet a nevéből adódóan már előre kitippeltünk egyébként.

Életemben nem voltam még ilyen gyönyörű környezetben – mintha valami egzotikus helyszínre repültünk volna hirtelen. Tanösvényen sétálunk be a mesés végtelenségig elnyújtott part felé. Majd élvezzük, hogy a fehér homokszőnyeg-borítás kellemes tavaszi melegséggel simogatja a talpunkat. Csend van és nyugalom, alig van ember.

Az oly’ sokat keresett és hőn áhított miliőben az év képei is elkészülnek. A fa “odvában” fotózkodva megértjük, miért sodort ide a “tenger”.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

A beülős helyek ugyan hiányoznak, úgy nézzük ezek télre lebontódnak? Irány hát a már “jól ismert és bevált” bársor, ami bár nem annyira nyüzsis már, mint az egyetlen átaludt bulis estén, de a naplemente mindenért kárpótol. A hasam közben görcsöl, jó tipp viszont, hogy a “grappakolás” működik.

Leszakadt pálmaágon seprű módjára “suhanunk” végül a szállásra, az új Nimbusz 2000-es és a Tűzvillám is amolyan fájdalomcsillapító csoda.

A Harry Potter Karinával amúgy is egy kötelezően visszatérő elem, és ez még Szardínián is minden nap körbeleng. A telepátia is működik köztünk, minekután arra jutunk, hogy ne is beszélgessünk, úgyis ugyanaz mindig az ötletünk.

Minden úgy van, ahogy lennie kell…

A hajós túra – a viharos időjárás miatt – sem véletlen, hogy nem előző nap jön össze. Május 9-ét üt a naptár, s Karina szülinapja így lesz igazán méltó módon megünnepelve. Fújja hajunkat a szél, miközben a háttérben a Grotte di Netto monumentális hegyvonulata magasodva gyönyörködtet. Még a barlangtúra nélkül is megéri a 16 eurós trip – inkább mint, hogy a háborgó tenger a barlangban okozza a vesztünket.

• 

• 

Búcsúzóul még egyszer meglátogatjuk imádott Maria Piánkat. Mintha így a végére az algás szemét is kissé eltűnt volna… Kibontunk egy üveg bubit, Isten éltessen minket, de főleg Téged, Karina!

A partról feljövet még egyszer visszafordulva magunkba szívjuk az érzést! És egymástól függetlenül ismét ugyanazt gondoljuk: csodás voltál Szardínia, minden malőröddel együtt.

Még visszatérünk! Mert a legszebb részeidet nem is láttuk, de így is belédszerettünk!

És hiába képlékeny egy-egy éjjeli járatra befizetni, mert egy fapados gép szinte mindig késik. De megéri, ha így legalább még egy teljes nap megadatik. Amiben van idő egy utolsó naplementére vagy egy újabb “crushra”. Kihasználva pedig a megnyújtott reptéri várakozási időt, már kattognak is az ujjaim, íródik az újabb útinapló. De csak addig megengedett “dolgozni”, míg Karina egy búcsú Mirtoval meg nem jelenik. Egészségünkre!