Erdő erdő kerek erdő. Tompán hallom a dalt. Aztán a zajokat is. Dobogás, csettintés, csujogatás, éneklés. Rázkódom és szédülök, ahogy anyukám – a hasában velem – a színpadon táncol. A népi kultúra már a magzatburokban beszippant. 

Kétéves vagyok. A függöny mögül lesem, ahogy anyukám fonott frizurájával, zöld szalaggal a hajában, gömöri népviseletben forog. Olyan színes mindenkinek a szoknyája, de az én anyukámé a legszebb. Nem bírom ki, berohanok a színpadra. Mindenki rám mosolyog és bevonnak a körtáncba. Olyan, mintha nekem énekelnének. Nótázom én is velük. Sanyi bácsi, folyton bolondozik velem. Bújócskázunk, és fejjel lefelé hintáztat. Most is felkap és úgy táncolunk tovább.

Tizenegy éves vagyok. Kicsit izgulok, mi kezdjük a dalt. A három grácia, csak így emlegetnek minket. Erdő erdő kerek erdő. De szép madár lakja kettő. Innentől már a többiek is bekapcsolódnak. Erősítik az egyébként sem gyenge hangunkat. Pityu, a táncos párom elkap és már pörget is.

Nekem bordó a viseletem. Nagyon feszes a copfom. A szemüvegem az öltözőben hagyom, bár így alig látok.

A ruhák színe alapján tudom csak, mikor, kihez, merre visz a koreográfia. Gyakran lépünk fel a Pihegő Néptánccsoporttal. Buszra pattanunk, alsószoknyákat keményítünk, gyöngyöket és csizmákat cipelünk, hétvégente összpontosításra járunk. Általában nem akaródzik, de muszáj. Anyukám már nem táncol, így nekem kell tovább vinnem a családi hagyományt. Kék a lába, zöld a szárnya, piros a rózsám orcája.

Tizenhat éves vagyok, keresztapám hol a dudát, hol a hosszú furulyát fújja. Napközben a dolgozószobájából is folyton folyvást hallani a kiszűrődő muzsikaszót. A vacsoránál is búg a fúvósok hangja. Hímzett terítők, színes szőtt tarisznyák, amerre csak nézek. Hol a csillagos ég alatt, hol a cserépkályha melegében zenélnek.

Egy mátrai erdő szélén népi dalt énekelve

Húszéves vagyok. Egy tábortűz mellett állok Mátraalmáson. Egyszer csak ismerős dallam csapja meg a fülem. Olyan piros, mint a vér, tőlem gyakran csókot kér.

Hihetetlen, hogy ebben a társaságban van, aki népdalt kezd énekelni. Mondjuk Bazsó se gondolta, hogy bárki be tud kapcsolódni.

Két szólamban is megy ez nekünk. De én bizony nem adok, inkább jól megátkozom.

Újabb három év telik el. A közönség soraiban ülök, és egykori táncos társamat nézem. Olyan magasra rúgja a lábát, és olyan elszántsággal táncol, hogy legszívesebben én is a színpadra szaladnék. Kilenc fia néma legyen, a tizedik leány legyen – felesége, Saci az oldalán a Honvéd Táncszínház főszereplőjeként gyönyörű sminkben és még annál is fenségesebb ruhában ropja. Olyan szép pár, olyan profin jár a lábuk. Annyira büszke a tartásuk. Látni, hogy élvezettel táncolnak. Mondjuk Pityuról már zsenge ifjú korunkban is tudni lehetett, hogy táncos lesz. Ő már akkor is rettenetesen komolyan vette. Sokszor nézett ránk csúnyán, a kis csitri rendetlenkedőkre – Anival és Judittal ugyanis be nem állt a szánk. Sosem arra figyeltünk, amire kellett volna. Mára már értem őt – tizenévesként komoly cél vezérelte. Ma pedig már cikkezünk róla. Van három cserfes kislánya és egy lovasudvara. Életét a népi kultúra alkotja.

Megérkezés a népi kultúrához felnőttként

Harmincas éveimben gyakran édesanyámmal élvezem a népzenét. Olykor a párhuzamos dimenzióként bennem élő Vermes-birtokon – ahol elfelejtek mindenféle digitalizációt. Eszembe jutnak a gyerekkori szénaboglyában hempergések és a közös csónaktúrák. – Máskor a kedvenc törzshelyén adjuk át magunkat neki.

Ő szívesen táncba is menne. Én is vele, de sajnos már néhány alaplépésnél többre nem igazán emlékszem. Az ő vérében viszont benne buzog a néptánc iránti rajongás. Már értem, miért tartotta fontosnak, hogy gyerekként ennek részese legyek. Tudom, azt remélte, egy életen át meghatározó szerepe lesz az életemben. És végül is úgy is lett, csak nem olyan intenzív formában. A cél tehát teljesítve: felemelő közegnek élem meg mindezt, amiben bármikor bármilyen formában szívesen veszek részt.

Ahogy mondani szokás: azok a bizonyos gyökerek. Na azok miatt kell például néptáncolni. Ha havonta a komáromi táncházakban, vagy csak évente a budapesti táncháztalálkozókon.

Érdemes beállni és ropni egyet. Hagyni, hogy a tapasztaltabb vezessen és dalolni hajnalig – az őseink hagyatékának szellemében.

Építsen az ég szélére, ott nem éri semmi féle. Építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat.

Erdő erdő kerek erdő. Tompán hallom a dalt.

Csettintés, dobogás, anyám a színpadra tart.

Nótázom én is, együtt táncolunk tovább.

Tiniként pedig már én kezdem az együttes dalát.

Tábortűz, két szólam, nem kérdés, megy ez nekünk,

villanásnyi emlék arról, hogy jócskán meglepődünk.

Hiszen a népdal varázsa minduntalan visszaköszön,

harmincévesen ide s tova, édesanyámmal a köbön.

Ő az, ‘kinek a népi kultúra szeretetét köszönhetem,

ő szívesen táncba is menne, lenne a partnerem.

Csakhogy egy csárdásnál többre én már nem emlékszem,

az ő vérében viszont ott buzog a néptánc iránti szerelem.

Értem már, felnőtt koromra jómagam is belátom,

fontos volt, hogy gyerekként már elropjam a táncom,

komoly kitartással, fegyelemmel és ritmusérzékkel,

ezek azok a bizonyos gyökerek, ezt ne felejtsük el!

Ha havonta a táncházakban, vagy csak évente egyszer,

hagyjuk, hogy a tapasztaltabb vezessen, s perdítsen kétszer.

Dalolni érdemes hajnal háromig, torkunk szakadtából,

Őseink hagyatékának, szellemének büszke távlatából.