Andalúzia után Spanyolország szíve is meghódítva oda-vissza
Hogy miért költözik fel valaki Marbelláról Madridba? Mert a karnyújtásnyira lévő spanyol tengerpart ideig óráig elég, aztán egy kicsit többre vágyik az ember lánya a luxusautók és yachtok látványánál, na meg a nyaraló dúsgazdagok közösségénél. Igényli a nyüzsgést, a kulturális sokkot, a lehetőségeket, melyeket a főváros adhat meg igazán.
Bia barátnőm lassan három éve, 2021 augusztusában igazolt Marbellára. Hosszú tervezgetés, kemény nyelvtanulás és kristálytiszta ambíciók árán. Nem teketóriázva egy hónapra rá már nekem is megvolt a repjegyem. S azóta is rendszeresen követem őt, ahova csak megy.
Andalúziai felfedezésekben
2017-ben jártam először a spanyol végeken. Barcelona és Malgrat de Mar őszi fuvallata már akkor magával sodort. Bár Budapestről indulva az ég vad villámokat szórt. Második körben, 2021 őszén visszatérve viszont már tudtam, nagy baj nem lehet e mediterrán országban.
Az élet napos oldala vitathatatlan a második szeptemberi körben is. A déli régióban akkor egy magyar párostól sikerül bérelni az első autónkat. Némi malőrt okoz a tájékozódás, hiszen az autópálya és a fizetős utak itt nem egy és ugyanaz… Rákeveredve azonban az ingyenesen használható, ráadásul a tenger mentén suhanó pályára csak egy dologra koncentrálok:
a víz a bal oldalamon legyen, akkor jó irányba haladok.
Marbellán olyan élénk naplementét látok, mint még soha. Az őszi melegben hagyom, hogy a tenger vize a lábam nyaldossa. Biám itt még egy amolyan “resortban” lakik. A part tényleg 10 perces sétára van tőle, hát ne menj le minden egyes nap. Még akkor is, ha a következő év nyarára az erródálódott part már nem ad akkora elnyújtott homokos egészt. De ettől még működik a sós pakolás és a napfürdőzés. Malagában is megtesszük a kötelező kört, felmászunk a várhoz, és csavarunk egyet az éjszakában. Sőt, a fénylő macskakövekkel szegélyezett belvárosban sétálni egyet is dukál.
Nerjában kajakkal beveszünk egy közelinek tűnő barlangot, aztán kínlódva nevetve figyeljük, hogyan hagy le minket a komplett csapat. Ez az “olimpiai táv” a hullámzó tengeren nem a mi kondinknak van kitalálva.
Bezzeg a river walk folyami túra! Amiben szó szerint a patakban sétálunk a fenti vízesésig. Alkalomhoz kicsit sem illő papucsos viseletben, de hát nálam már csak így megy ez. Csoda, hogy balesetmentesen megúszom a tripet, hogy aztán mint aki jól végezte dolgát leheverhessek egy sziklára, miközben mandulát majszolva erőt gyűjtök a visszacaplatásra.
Tarifa és Bolonia az óceán szellőjével simogatja a bőrünk. Olykor orkánerővel nehezítve, hogy az ernyőnket letűzzük. A szörföző közösség és a meghódított homokdűnék annyira fenségesek. A forró homok 2022 nyarán égeti a talpunkat, mégis elterülünk benne, és hagyjuk, hogy a legfinomabb homokágy a testünket körbeölelje.
A Gibraltár-hegy csúcsát sem holmi puhány felvonóval, hanem a két szép lábunkkal sikerül megmászni.
A csupa üveg kilátón át a végtelen kékségbe nem nehéz beleolvadni. Képzeletben már Afrikában van egy részem. De most még vár Cádiz, valamint Santa Maria, Sanlucar de Barrameda és Jerez sherry háromszöge. A borkóstolás és a helyi piacok felfedezése.
Vegyítve az óceán hullámvasútjával, a monokinizés örömével, és olyan ínycsiklandó vöröstonhal-vacsorával az Osborne éttermében, hogy a fal adja a másikat.
Olverára és Rondára is egy forró nyári napon kerül sor, így az olverai várba felmászni nem a legüdítőbb, de a kilátás megéri az áldozatot. Rondában lesétálni a híres híd lábához is olyan eredmény, mintha egy képeslap főszereplői lennénk. Ugyanitt a Kütral előételeit végigkóstolva az argentin tulajdonos meséli el élettörténetét. Hazafelé pedig nem maradhat ki a Hupikék törpikék falu, Júzcar sem, ahol minden tényleg csupa kék. Ahova egy végeláthatatlan szakadék peremén vezet az egysáv keskenységű út…
Az őrangyalaink azonban velünk vannak, még a berepülő darázs sem okoz komolyabb bonyodalmat. A higgadt helyzetkezelésnek hála nem rántom ijedtemben a szakadék felé félre a kormányt, így az ámokfutás folytatódhat – akkor és azóta is. (Már a 2022-es nyár sem volt egy otthonülős, inkább amolyan teleport, aminek bizonyítéka ITT olvasható).
Next round – és remélhetőleg lesz még pár
Összesen 20 nap adatott meg két szusszra felfedezni Andalúziát, és ennek megfelelően megismerni a régió legtöbb arcát. Aztán már csak jött a hír, Bia Madridba költözik. Tudtam, hogy ez a nap is eljön, sőt, szurkoltam is. Annyira vágyott rá. S amikor a helyes döntés értelmében 4 napot töltött el a spanyol fővárosban egyedül, egyesélyes volt a válasz. “Két perccel azután, hogy felszálltam a metróra éreztem, hogy ezt akarom” – újságolta. Nekem pedig nem volt több kérdésem, csak hogy mikorra vehetem a következő repjegyem? Így alakult, hogy emelve a tétet, legutóbb, a harmadik körben már 17 napra csatoltam ki szeptember-október fordulóján.
Mindezt egyetlenegy hátizsákkal, ami hihetetlen, nálam mégsem lehetetlen. A csavargatós módszer csodákra képes ugyebár.
A bő két hétbe belefért egy Porto, egy Alicante, és végül a várva várt varázslatos nagyvárosi élettér, Madrid. Az igazi spanyol nyüzsgés. A város, amiben elmerülve én is kezdem kapizsgálni, miért is tud az ember lánya jóleső érzéssel itt élni.
Madrid a nyakamat töri, de megéri
A felhőkarcolók hajnalban a vonatállomásra tartva vetik rám elsőként az árnyékukat. Az óriások csúcsát kémlelve szívesen töröm ki szinte a nyakam. A városban tett séta alatt azonban lehet ezt fokozni. Azok a monumentális óriási fehér épületek annyira gyönyörűek, letisztultak. Nem tudok bennük nem elveszni, tényleg magukkal ragadnak. A lábam elé nem is nézek, bár ez elég veszélyes. Még jó, hogy van, aki figyeli helyettem a lépteimet. Egyik oldalon csodálkozva a Nagy pénzrablás sorozat épületét nézem, aztán még pár lépés, és már a madridi Times Square, azaz a Gran Vía villog előttem, felettem. A helyi Városilgetben, azaz a Retiro parkban tett séta csónakázókkal és kongaszóval telik. Ám a naplemente csak egy nüansznyi ideig nézhető a várkertből, mert idő előtt kizavarnak, és csukják be a palota kapuját a turisták elől. (Felmerül a kérdés, nem lehetne ezt a takarodót a naplementéhez igazítani?)
A spanyolországi tartózkodásom során a digitális nomád létemnek is hódolok. Hasonló iramban húzom az igát, mint a home officeban dolgozó Biám. Ő az egyik szobában, én a másikban. Szépen, konszenzusosan megvagyunk mi egymás mellett mindennap.
A kanapén ülve csend honol ebben a külső kerületben. Nincs messze a reptér, és innen a “penthouse-ból” látni az autópályát gyűrűzni. Hangyák módjára cikáznak rajta az autók. Megnyugvást ad, ahogy látni, az élet zajlik, de mi ezennel távol lehetünk a rohanástól.
Ha nagyon akarunk, kis túlzással még a városból is kisétálhatunk a bázisról. A közeli magaslati parkból ugyanis látni már a repteret. A Nap épp ott bukik le a horizonton, mire feltekeredünk a fa emelvényen.
Esténként pedig folytatódhat a felfedező hadjárat.
A kedvenc mexikói Takos éttermünkben megteremtem (újra) a valóságomat. “Nem lesz soooor, gyorsan bejutuuuuunk!” – mantrázom. Hiába a péntek este és az előre jósolt kígyózó sor, alig 10 percbe kerül, mire felszabadul az asztalunk. Bia lassan kezdi megszokni, hogy a dalolászós vágykinyilatkoztatási módszerem működik. És a közös időtöltés végére egyszer csak azon kapja magát, hogy ő is sokszor dudorászik.
Meglátogatjuk a nagyon fura Shooloongkan kínai éttermet is. Egy cseh és egy olasz barátnő is hozzánk csapódik, közösen főzzük meg magunknak a zöldséget és a husit. S mi lehetne méltóbb megkoronázása egy madridi estének? Mint a belvárosi negyed egyik szegmensében elmajszolt pikáns tematikájú waffel.
Hőlégballon-show Aranjuezben? Természetesen!
Mondanám, hogy kell egy kis változatosság, de közben az összes nap egy nagy kavalkád. Toledo történelmi várnegyedét felfedezzük a zárónapom első felében. Még egy spanyol esküvői násznépbe is belecsöppenünk – úgy néz ki ez már elkerülhetetlen. Tavaly Olverában merengtünk ugyanezen: Biámat is egyszer ilyen pompában vizionáljuk a fehér főszerepben.
Aranjuez felé megkezdve az utunk, egy kötelező panorámafotóra a túloldalra még átruccanunk. Majd késve érkezve a nap fénypontjához rengeteg az autó, a “teremtésem törvénye” viszont ezúttal is mérvadó: hát nem épp felszabadul egy parkoló gyalogtávra a csinnadrattától?
Széles mosollyal kipattanva már hömpölygünk is a néppel a főtérre.
A ballonok akkor már elfekvőben középen, majd pár perccel később lassan feléledve eltűnnek a fejünk felett a kékségben.
Egyik percben még ott állok az elnyújtott napsütéses órák ámulatában, egy szemvillanás múlva pedig visszatérek a hazai szürke időbe, a magyar valóságba. Ahol már nem 8 után megy le a Nap, nincs eltolódva a napi rutin. Na meg persze híre hamva sincs a sziesztának. Villanásnyi emlékképekként pörög le előttem ez a két hét. Összefolynak a spanyol élményeim, és messze még a vég’. Csodálatos ez az ország, bármikor szívesen jövök még! A jelige pedig továbbra is él: tudnék itt (is) élni, Biámmal meg pláne.
Fedezzétek fel ti is Spanyolországot, a varázsa mindenhol ott lobog!
