Adott egy huszonéves lány, aki egyszer csak felkapta fejét az egyik rádió hirdetésére. A pultos melóját ellátva ült épp a bárszéken, amikor felcsendült: hirdetésszervezőt keresnek.

Jelentkezett, lesz, ami lesz alapon. Pedig a főállásában akkor azt hallgatta a főnökétől: “Mit akarsz Te más melót. Nem vagy sem túl okos, sem nem nézel ki kifejezetten jól, Neked csak jó a dumád.” Lehet, ez egy sarkított verzió, de a főnök úr mondandójának lényege bizony ez volt. A lány azonban nem hitt neki. Nem olyan fából faragták őt, hogy az egészséges önbizalmát le lehessen rombolni. Így alakult hát, hogy 10 éven át mégis egy rádió “arca” lett az ő kis környékén.

Csodával határos módon ugyanis az akkori igazgató választása rá esett. Állítólag ő volt az egyetlen, aki céges telefont, laptopot, autót, rögvest nem követelt. Gondolta magában a (fel)vidéki csitri, hogy jól meglovagolja ezt a rádiós vonalat. Végülis, ha az összes hirdetés rajta fog átfutni, az nem lehet rossz dolog, nem igaz? Mondjuk mankót nem igazán kapott fizikailag – mind névjegykártyát, mind a marketing anyagot a házaláshoz magának kellett kinyomtatnia. De megtervezte, elkészítette, és elindult. Hamuba sült pogácsa nélkül járta a helyi “podnikokat”. “Én lennék a rádió új hirdetésszervezője“. Nem volt egyszerű dolga, az elődje ugyanis nem épp erkölcsös módon végezte a munkáját állítólag. De mivel nem volt vele egy súlycsoport sem stílusban, sem korban, nem csinált ebből gondot. “Majd én megmutatom, hogy lehet ezt máshogy is intézni” – s tovább vágtatott.

Próbált kedves lenni, és a rádió hirdetőit nem tukmálósan szerezni.

Nem az utolsó bőrt is lehúzva a vállalkozókról, hanem hosszú távon elégedett ügyfélkörre szert tenni. “Próbálják ki, és ha működik, kössünk hosszabb távon is együttműködést” – a munkamenetet ő így tartotta.

Szépen lassan már jöttek utána maguktól az emberek. Beindulni látszott a gépezet. Persze csak csínjával, hiszen sosem keresett meg annyit belőle, hogy nyugodtan hátradőlhessen, de kiegészítésnek a 16 éves kora óta folytatott önfenntartó létéhez nagyon kellett. Idővel néhány telefon és e-mail elintézésével állt a házhoz egy számára tetemesebb összeg. Órabérben számolva panaszra oka nem lehetett.

Küldözgetett DM-leveleket, amiért kapott hideget-meleget. Pedig olyan ritkán hirdetett meg “akciót”, nem spamelt, de végül a kis kezével összeírt Excel-táblázat célszemélyeinek bombázásával felhagyott, a fenyegetőzés neki sem hiányzott..

Teltek múltak az évek, voltak hálás és nehezebb napok.

Közben pedig váltakoztak a feje felett a rádiónál az emberek. 4 PR vezető, két igazgató, 3-3 gazdaságis és gyártásvezető tűnt fel/némelyikük el a jubileumi fordulóra. Ő viszont stabil pontnak érezte a helyét e tisztes távolságban. Nem hozott be ugyan ezreket, de mindig elintézte, aki bejelentkezett. Csak a házalás volt az, amiből idővel elege lett. Munkaszerződést valahogy sosem kapott, ami a normális értelemben vett “sales”-eseknek jutott. Jutalékon kívül egy minimális alappal az ő “fenntartására” nem tellett valahogy.

Pedig volt, hogy ott sírt az egykori igazgatóval szemben, hátha meghatja, és felveszi, mert épp munkanélküli lett. De tévedett.

Az sem volt továbbá kedves, amikor irányában egy-egy cifra, vérlázító megjegyzés is becsúszott, mint

amikor kérdőre vonták a fogalmazó készségét, lévén “külföldiként” nem jól használja a szórendet…

Aztán jött olyan beszólás is, hogy mégis honnan tudhatná ő az adó léptékét a határ túloldaláról.

A rádió műsorvezetői, hírolvasói egyébként mindig kedvesen érdeklődtek, ha évente egyszer megvillant a szerkesztőségben.

Mert céges rendezvényre szintén nem volt szokás elhívni őt, évente egyszer sem. Kivételt képezett a rádió jubileumi születésnapja, ahol a stáb nagy része csak lesett, hogy hát ezt meg ki és honnan szalajtotta...

Később egy közeli kitelepülésen jó fejségből is besegített. Se munkabér, se benzinpénz gondolata szárnyra sem kelt, de az új vezetőség legalább láthatta részéről az igyekezetet. Kapacitásait feltöltendő igényét pedig a rádiónak is jelezte: “Hahó, itt vagyok, használjatok többre, akár a hangom, akár a végzettségem tekintetében!“

Mert egyébként a hiedelmek ellenére nem, nem olvasott fel soha reklámszövegeket, önszorgalomból csupán megírta őket. Azt is csak azért, hogy a folyamatot gyorsítsa és egyszerűsítse.

Vigyázat, lecserélhetnek…

Nem gondolta volna, hogy a megbízhatóságáról és lojalitásáról nem bizonyított eleget. De az igaz, hogy nem ő volt a legrámenősebb sales-es. Azt a maroknyi ügyfélkört viszont, akik már odataláltak hozzá, tisztelettel kezelte. Aztán jött a “rettegett” telefon: “Nem tartunk igényt tovább a munkádra…” 2 perc, ennyit érdemelt – volna, ha nem csikart volna ki még 10 percet, hogy a véleményét elmondhassa. Hogy mennyire nem méltó kitenni valakit, minden előjel nélkül – mert ugyebár a háttérinfót nem egyenesen tőlük kapta, korrektül, hanem olyan lojális ügyféltől, aki még azt is hirtelen felindulásból kijelentette: “Ha nem nálad, akkor inkább többet nem is hirdetek.” A lány erre persze rögtön jelezte felé, hogy ez nagyon kedves, de ha nem vele fognak ezentúl szívesen kávézni a rádió hirdető ügyfelei, hát el kell fogadni, nincs mese.

Szerencse, hogy a hír és kudarcélmény nem érte teljesen váratlanul.

Intelligensen felkészülve reagálhatott válaszul: “Ha itt nem becsülnek meg, akkor viszem oda az erőforrásaimat, ahol efelől nincs kétségem.” És ekkor kapta “búcsúzóul” az olyan “kedves” íveket, miszerint: “Sosem vetted fel a telefont” (nem volt igaz), vagy “Cserben hagytál” (miközben ha úgy alakult a dupla munkát még harmadannyi jussért is elvégezte, csak aztán elszámoláskor nem csoda, ha fennakadt a szeme). És amikor “bizonyítékok és számok” ellenére az igazság bizonygatása már indokolatlanul sok energiát felemésztett, csak sóhajtott egyet: “Az élet majd nekem máshol visszaadja. Jólvanezígy!” – ezzel zárta rövidre.

De hogy az ügyfelektől is volt rá panasz? Akkor felmérgedt. Nem azért, mert tévedhetetlen lenne, hanem mert ha kritika érte, azon a ponton ki és miért nem kezelte?

Konkrétumok híján azonban ezen állítás csak “rágalom” volt valószínűleg. Egy utolsó rúgás, amit valamiért megérdemelt…

Nem fenékig tejföl, hanem néha az ellentétje: fetüdj le!

Kábé 10 évvel ezelőtt még az ilyenen ő is nevetett. Ma meg emelt fővel csak abban reménykedett, az utódja legalább hátha egy jobb sales-es lesz. Mert az újoncnak már mindene meg van a kiváló munkavégzéshez. Köztük tálcán azokkal, akiket az évek alatt helyette más szervezett be. És azzal a ténnyel, hogy a “rossz hírű” elődje után már a viszonyok és megítélés rendbe van téve.

Kár, mert büszke volt arra, hogy a rádió csapatát fémjelezhette.

A vállalkozásának egyik fő pillérét is erre fűzte. A közös ügy érdekében még egy rádiós képzést is célba vett. Hátha a tudását kamatoztathatja majd egyszer náluk is az éterben.

Mindenesetre jár a köszönet a 10 évnyi munkalehetőségért a rádió legénységének.

Olyan zsebpénz volt ez, ami sokszor húzta ki őt a csávából. Reménysugár volt, hogy nem csak egy lába van megélhetés szempontjából. S bár a hullámot nem uralta le rendesen, de a jó szájízű együttműködései után megmaradtak a kedves megjegyzések: “Kár, hogy már nem Önnel egyezkedhetünk. Mi már a Önt megszoktuk, kedveltük!”

A konklúzió pedig, hogy a száz lábon állásból törvényszerű, ha néhány lemorzsolódik. S az isteni gondviselés is jól működik, jön helyette megbízás másik.

Csak azok a fránya e-mailek, amiben pörögnek a szeme előtt a “dollárjelek”…

Hogy ha egy ügyfél bejelentkezik, mennyi pénz az, amitől elesik… Egyszer majd csak ez az érzés is elmúlik.

Végtére is nem elégedetlenkedhet, csak hála járja át a lelkét azért, ami és amennyi megadatott. “Az ügyfeleimnek köszönöm a megbízásokat és a türelmet! Szép volt, jó volt, most már továbblépek! De ha egyszer úgy alakul, ne feledjétek, bármikor szívesen visszatérek!”