Az utolsó Sound, de nem az utolsó fesztivál
Nem lesz több Balaton Sound, de minden várakozásomat felülmúlta az idei. Az idei is. Újra. A tavaly meghiúsult Don Diablo-interjú után idén Lost Frequenciest abszolválva. És bár még mindig kevesen értik, miért ragaszkodom ehhez a fesztiválhoz ennyire, de akik lejöttek utánam valaha, azok nem bánták meg. Látták. Megértették. Egyszer s mindenkorra.
A tavalyi világsztár-interjú kapcsán történt csalódásom után idén még nagyobbat álmodtam. 6 nemzetközi és 2 szlovák interjúra is bejelentkeztem. Gondoltam megdolgozom helyszíni tudósítóként is a staffos bérletemért. Mert ha csak egy interjú is összejön, akkor már elégedett leszek.
Mondjuk legkevésbé Lost Frequenciest tartottam esélyesnek a sorból, így amikor jött a hívás, hogy pont hozzá sikerül bejutni, újra hatalmába kerített az érzés, ami tavaly: Úristen, mi lesz most? Minek hozom magam ilyen helyzetekbe?
A másik gondolatom viszont az volt, hogy elégtételt nyertem: nem én rontottam el a fecsegésemmel a tavalyi interjú esélyét Don Diabloval.
Kiugró szívverés, sajgó gyomorideg, határtalanul menő érzés a Sound-on.
Ezek váltokoztak bennem. Hiszen végtére is egy világsztárral fogok beszélgetni. Én, a kis felvidéki újságíró.
Ekkorra már túl voltunk két szuperül kimaxolt napon. Amiben eregettük a vízipipa füstjét, sohavégetnemérősen hangolódtunk a szálláson, kattogtunk a melodikusan dübörgő techno melódiákra az elképesztő lézershow fényében. És örültünk hogy milyen jó, hogy ismét összejöttünk. Ugyanitt, ugyanígy, nem teljesen ugyanennyien, de a kemény mag nagy része idén is tiszteletét tette. És ezúttal még arra is ügyeltünk, hogy például a kedvenc házigazdánk főztje bekerüljön a hűtőbe, és ne romlott állapotában fogyasszuk el hajnalban, hanem életmentőként.
Feküdtünk az ágyban, és könnyesre nevettük magunkat az előző napi felvételeken. Nem aludtunk, pedig kellett volna. “Menjünk le a partra” – minden évben ott akarunk kikapcsolni, de aludni ott sem tudunk soha. Nem áll le a lábunk még akkor sem, amikor azt hisszük.
Hűsöltünk a parton, söröztünk a medencében, és mindeközben extázissal megtöltve dolgoztuk át a “világmegváltó” kérdéseimet. Az egyedi koncepcióm szerint összerakott menetrendet, amit valószínűleg nem én találtam ki, de egyelőre jobb ötlet még nem villant az agyamba. Amivel talán esélyem van meglepetést okozni és kitűnni.
Vészesen közeledett a Sound péntek 7 órája.
Az izgalmam viszont még egy laza kis hányingerrel is párosult. Próbáltam ráaludni egy 20 percet, de főleg félálomban imádkoztam, hogy ne legyen lebőgés az egész.
“Koccintást hallok?” – szűrődött be kintről a hang két mikroalvás közt, mire hangosan felnevettem. Imádom ezeket az embereket. Főleg, mert megállíthatatlanul érkezett a “szobaszerviz”. Egy feles a stresszre, és gyerünk, nyomjuk!
Artikuláltan olvasgattam a kérdéseket, szüntelenül gyakoroltam a felkonfot. Nem voltam elégedett, hogy olvasni készülök a kérdéseket, de elsőre miért akartam volna többet elvárni magamtól?
És ezúttal nem voltam egyedül erre az egészre fizikailag sem. Az hagyján, hogy olyan kollektív lelki segítséget kaptam a körülöttem lévő emberektől, hogy bárki megirigyelhetné, de hogy Vivi barátnőm még kameragirlként végig is kísért a folyamaton, az megnyugvást adott. Olyat, ami tavaly nem volt meg.
Butejko-lélegeztünk, csak úgy vedeltem a vizet a kiszáradó torkomat orvosolandó, meglepve ezzel a májamat. Majd amikor remegő kézzel beléptünk a press sátorba, mintha kikapcsolták volna minden gyengeségem.
Plusz karszalag fel, chit-chat a csupa fiatal kedves Balaton Sound-sajtóssal. “A Rádió1, a TV2 és a Szia Komárom stábja is készen áll?” – már eleve ez a három megnevezés egy mondatban, priceless. Indulhatunk a Backstagebe!
Ahogy átvágtunk a tömegen, miközben John Newman már az első slágereit pörgette, nem volt visszaút. De már nem is akartam visszafordulni. Már csak meg akartam csinálni. Vivi szerint úgymond átkapcsoltam munkaüzemmódba. Fogalmam sincs, mi volt velem, kiszálltam a testemből, és kívülről néztem magam. Már nem voltam ideges. Mert mi a legrosszabb, ami történhet? Használhatatlan lesz az anyag, és akkor “csak” találkoztam egy 1,3 millió követővel rendelkező világsztárral…
Harmadikként léptem a “porondra”. Balaton Sound-molino előtt, ahogy azt illik.
Kézfogás a nálam jóval magasabb Felix De Laettel, alias Lost Frequenciesszel, egy kis magyarázat, ki vagyok, mit akarok, és miért fogom olvasni a kérdéseket.
Pedig az előttem lévőknek is volt mankó a kezében, akkor nekem miért ne lehetne? Ekkor bevillant, hogy megtaníthatnám neki magyarul a nevét. Hogy Veszett Frekvenciának leengedhetném a Repteret, és megkérhetném őt, hogy mixelje be, ahogy tavaly KSHMR. Ahogy a többiek lehetetlen poénkodására gondoltam, a lelkem szakadt a nevetéstől.
5 perc volt a világ.
És Lost Frequencies a lehető legjobb külföldi interjúalany volt, akit csak a tűzkeresztséghez kaphattam. Csak úgy ontotta a storykat, amikből egy mukkot sem hallottam, de úgyse értettem volna. Volt egy disappear, aminél beer-ről kezdett el beszélni, de hát annyi baj legyen. Egyikünknek sem anyanyelve az angol. És két szemvillantás múlva a végére is értem. Minden kérdésre jutott idő, és mindenre volt válasza. Végül egy közös fotó, és már ott se voltunk.
Ahogy kiléptünk a színpad előtt tomboló “Love me again” tömegbe, Vivinél eltört a mécses. Kijött belőle a stressz, amibe én bele sem gondoltam, hogy őt is érintheti. Hogy aggódhat azon, nehogy elrontsa a felvételt. Hogy neki is volt mit csinálnia a remegő kezével az első fél percben. Hogy egész nap bennem kellett tartania a lelket. Mert ha ő is elveszti a kontrollt, akkor mi lesz velem? Csak ölelni tudtam őt, és a hálámat kifejezni.
Na meg kérni végre egy kört, hogy minden adag könny kijöhessen.
Vivi helyettem is zokogott, míg én belül pukkasztottam. 20 perccel később már egy porszemként figyeltem a DJ pult mögé kilépő Lost Frequenciest. Akivel az imént még szemtől szembe ültem. És kedves volt, hálás alany volt, és sikerült abszolválnom a feladatot, akárhogy is.
Ezek után már jöhetett a maximálisan felszabadult szórakozás. Amibe belefért naplementés buli a mólón. Ahol fürdőruhában táncoltunk, és nem érdekelt az alakunk. Előkerülhetett a szivecskés party-szemüveg. Limbóhintózhattunk fényárban verető dobosok között, elterülhettünk az óriásira méretezett nyugágyban elveszve. Agyunkra mehettek a klasszikus dallamok, amiket már a hátunk közepére sem kívántunk. És ahol nem létezett már az a kényelmesen körbetáncolható oszlop, amiért én még egy estét Pedro-ra vagy Freed from desire-re lettem volna hajlandó eltölteni. Kivéve, ha épp egy ketrecharcos legendával ordíthattuk, hogy Na-na-na-na-ná-na-na-ná-na, akinek ez utóbbi a bevonulós zenéje. De aztán helyette inkább Borgorra ugráltunk, és ha megfáradtunk, levetődtünk a fűbe. Mert mi már ülő pozícióból is tudjuk folytatni a táncot.
Aztán végirobogott az utolsó nap is, amiben újfent napfelkeltéig tartott az az elementáris tombolás. Rejtély, hogy bírjuk évről évre ugyanolyan erőbedobással letolni az összes napot. Timmy Trumpet magyar akkordjai pótolták még a hazai dalok iránti hiányérzetünket is. Az utolsó napon pedig a technosátrat mi zártuk. Elveszve a tömegben megszűnt az idő múlása.
A vasárnap reggel rózsaszín égre kibújó első napsugara megkoronázta a 4 napot. Tökéletes lezárás lett, amit már csak a bolondos öcsémék által a partra szervírozott nyugággyal lehetett eggyel magasabb szintre emelni.
Így kényelemből néztük végig, ahogy a Nap már elkezdi melegíteni is az arcunkat. Újra megnyugodtunk, hogy már pirkad, és mi még mindig, fáradhatatlanul itt vagyunk, és nyomjuk az utolsó leheletünkkel is…
Aztán elvágták, véget ért a show.
Rengeteg új élménnyel gazdagodva, de ismét eltelt egy Balaton Sound. Immáron az én életemben a hetedik. Olyan fordulatokkal, amilyenre nem is számítottam. És ez mind megmarad nekem.
A vibe, amit csak az tud értékelni, aki legalább egyszer végighömpölygött a sounder tömegen, és minden nap a felismerhetetlenségig összekoszolta a tornacipőjét. Akinek legalább egyszer beállt már a válla a sok levegőt püföléstől. Akinek megszámlálhatatlan mennyiségű fotója van az óriáskerék fényében, és még annál is több a neonáradatban pompázó BS feliratnál. Aki már százszor elvesztette a társaságát, hogy eszeveszett igyekezettel újra megtalálja annak minden egyes tagját. Aki már mászott be balkonon a szállásra, mert a kulcs nem volt meg. Akinek már sikerült megvennie annyi repoharat, ami egy életre is elég lenne. Aki csempészett már be vizes üveget pofátlan módon alkoholos nedűvel megtöltve – egy óvatlan pillanatban pedig bizony legalább egyszer úgy ivott bele, mintha tényleg víz lenne. Aki befalta már az egész éves dörgicsei zacskós csibeleves- és konzervadagját 4 nap alatt.
És akiről készült legalább egy vállalhatatlanul furcsa, mémelhető fotó alvás közben.
És ha nem lesz több Sound…
Majd nehogy mi szervezzünk egy veretős fesztivált, aminek a végén lesz egy levezető chillezős nap. Ahol majd halkabban szól a zene, eggyel nyugisabb a hangulat. Szépen lelassulhatnak a kezek és a lábak, végre alhatunk egy jót a parton, még egy utolsót fürödhetünk a fesztivál tematikájú vízben. És hazafelé az autópályán még a dugót is kihasználhatjuk a lehúzott ablakon keresztül kilógatott lábdobolásra. Visszaérve Pestre pedig megvárhatjuk, hogy világításba boruljanak a hidak a levezető piknikezés közben, elfogyaszthatjuk az utolsó megmaradt üveg bort szigorúan repohárban. És ugyan a Balaton-part helyett a Duna-parton elmélázva, de eltökélhetjük, hogy jövőre is folytatjuk, akárhogy is. Mert az önfeledt szórakozás soha nem érhet véget!
Beszámoló az előző évekről: Messze száll a Balaton hangja 2022-ben is, Megannyi könnycsepp és eufória – ütött a 2023-as Balaton Sound is!, Balaton Sound 2017 óta stabilan
